Fantasztikus reggelre ébredtünk, láttam, ahogy a sáncon edzenek a síugrók, egy mókus szaladt a fákon, karnyújtásnyira az erkélyünktől, és egy csodaszép motorvonat tülkölve robogott el a motel mögött. Festeni sem lehetett volna szebbet (legfeljebb, ha pár pucér playboycica is kerül a képre).

Azt hiszem Garmischban sajnos elég sok mindent kihagytunk a programból, de hát egy sörre is csak kutyafuttában maradt időnk. Nem gyalogoltunk fel a nagysáncra, nem ültünk fel a Zugspitzbahnra, nem csúsztunk le a kötélpályán, nem felvonóztunk a kilátóhoz, nem néztük meg Richard Strauss szülőházát, és nem ültünk fel a nyári bobra sem.

Szabival bevásároltunk a reggelihez, amiből majdnem tízórai lett, alaposan bezabáltunk, majd elindultunk. Már akkor jeleztem, hogy nekem el kell majd mennem egy benzinkúthoz, mert az első keréken teljesen megcsavarodott a gumi, úgyhogy teljes leeresztésre és felfújásra van szükség. A deformálódott külsőt nézve tanakodtunk, éshogyakkoreztmosthogy?, mire Pék benyögte, hogy szerinte szálszakadás. Fék kiold, kerék ki, levegő el, gumi le, és tényleg. A bivalyerős külső szálai totál szét voltak nyíródva, nem sok hiányzott a széthasadáshoz.

Valószínűleg akkor történt a baj, amikor pár hete éjszaka készültem egy túrára, és hulla fáradtan mindkét kerékbe akkora nyomást tettem, mint a városiba (3,5 bar helyett 7-et), aminek következtében a hátsó az éjszaka közepén egy dobhártyaszaggató durranással kihasadt. Majdnem lefostam a bokámat ijedtemben, hogy mi történhetett, majd amikor kiderült, hogy mi a bibi, gyorsan leeresztettem az elsőt. Na, valószínűleg ott már megtörtént a baj, aztán az út során, ahogy a kerék folyamatosan kapta a terhelést, szépen lassan továbbment a szakadás. De végülis mindegy, hogy miért történt a dolog, gyorsan eltekertünk egy közeli szaküzletbe, vettünk külsőt, gyors javítás, hogy aztán végül megint valamivel ebéd előtt elindultunk. Viszlát Garmisch!

Eddig sem volt csúnya az útvonal, de ez a szakasz nálam mindent vitt. Szerintem. Volt persze aki elátkozta…

Eleinte aszfaltozott bringasztrádán, aztán murvás bringaúton, majd ahogy közeledtünk a Zugspitz lábához, úgy egyre meredekebb hegyi dózerutakon haladtunk a célunk felé. Az út mellett kristálytiszta patak, a Schellenbach zubogott, ami később a Niedernachba torkollott, ezek pedig nem voltak mások, mint az Ausztriába betüremkedő vízgyűjtőt nagy karéjba körbeölelő határfolyócskák. A nagy melegre való tekintettel a patak vizéből töltöttem fel a kulacsomat, remélve, hogy fentebb nem sokan hugyoztak bele, és birkatetemek sem püffednek a vízmosásban hetek óta.

Szabi a tegnapi kicsattanó formája után nagyon megrogyott, ott és akkor nem tudta élvezni a látványt, csak azután, miután átbuktunk a fritz-labanc határul szolgáló hágón a Planseehez ereszkedő útra. A tó egyébként nem más, mint a Lech folyó víztározója. Kristálytiszta, mély, és nagyon hideg, még búvárkodásra is alkalmas. A parton gyülekező társaság fél füllel elcsípett beszélgetése alapján a búvároktatók magyarok voltak.

A nagy melegben egy jó sör után azért Bazsival ketten megmártóztunk, és mondhatom piszok jól esett. A tóparton kaptunk vár és függőhíd nézési tippet a lengyel enklávétól, majd felkerekedtünk és gurultunk tovább a folyóparton a szállásunk irányába. Sajnos nem találtunk útba igazító táblát, ami mutatta volna, hogy merre találjuk Ehrenberg várát és a Fort Caludia erődöt összekötő függőhidat. Kár érte. Pedig csak pár kanyarra voltunk tőle, de miután gurultunk lefelé pár kilométert, a többiek kizártnak tartották, hogy holmi függőhidacskáért – ami egyébként a legnagyobb (leghosszabb? legmagasabb?) a világon – ők felfelé tekernének akár egy métert is.

Schwangau előtt még megálltunk egy Pennybe és a már szokásos sör-Underberg kombót megfejeltük három üveg Aperollal, hat üveg prosecoval egy zsák jeget és egy zsugor ásványvizet pedig vettünk a szállás melletti boltban. Innentől kezdve vidáman telt az este. Többet mondani nem tudok… valószínűleg a patakvíz lehetettt szennyezett, és az okozott durva emlékezetkiesést...