Zuhogó esőben hagytuk el a szállást, Ákos és Balázs még buzultak egy sort a franciaágyban, hogy kárpótolják magukat az előző esti csalódás miatt, amikor mi kigurultunk az udvarról.

Az egyik felszerelés, amit nem hiába hoztunk el, az az esőruha volt, bár a legjobb lett volna, ha pont ezeket nem használjuk az út során.

Münchenben felszálltunk a tip-top ICE vonatra, a helyjegyes kerékpárkocsi totálisan tele volt, majd elnyúltunk az üléseinkben és Salzburgig csak bámultunk ki az ablakon és néztük, ahogy vigasztalhatatlanul zuhog odakint.

Salzburgban sem volt ez másként, szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Zsiga járművét, amit néhány napja az állomás előtt lakatolt le (mivel osztrák-magyar viszonylatban a távolsági kerékpárszállítás, mint olyan nem létezik) szerencsésen megtaláltuk. A bringát kötőféken vezetve, elgurultunk a halál faszán lévő külvárosi parkolóhoz, reménykedve benne, hogy a nyestek voltak annyira restek, hogy nem hordták szét a Volvót.

Nos, az autó megvárt, Csabi pedig volt annyira szemfüles, hogy a parkoló melletti autópálya hídjához odahozta az autót utánfutóstól, így legalább a bringák felpakolását nem zuhogó esőben kellett megoldani. Az autóban aztán kicsit leült a hangulat, vége a nyaralásnak, Győrig sokszor csak csendben néztünk, ahogy őrülten dolgoznak az ablaktörlők.

Az osztrák autópályán a benzinkúton és az étteremben is magyarok voltak a bérrabszolgák. 

Döbbenetes, de a csapat már hét előtt elkezdett ébredezni. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért e korán kelés? Ugye nem az játszott közre, hogy minden sátrat megráztam és kinyitottam a bejáratokat?

Bárhogy is történt, a tábort reggel kilenc órakor útra készen, összecsomagolva, megborotválkozva, kipucolkodva elhagytuk. Sokáig nem haladtunk, elsőként talán egy kilométer múlva álltunk meg pénzt felvenni, aztán újabb négyszáz méter múlva reggeliért, végül kb három kilométer megtétele után megálltunk a hajóállomáson. Itt bekaptuk a reggelit (+ egy sört), majd heverésztünk kicsit a padokon, miközben Gyuri és Zsiga kimentett egy gyerekbringát a kikötő igencsak mély vizéből.

Mire befutott a hajónk, addigra a bánatos felhőkből el is eredet az eső, így II. Ludwig által épített Herrenchiemsee-i kastélyát szemerkélő esőben indultunk bevenni.

Mivel a vezetett túránkig volt még egy kis idő, ezért legurítottunk egy-egy sört. A Versailles-re hajazó kastély és a kertje is piszok jól néz ki, kár, hogy soha nem lett befejezve.

A kultúrprogramhoz képest kicsit később futott be a hajó, ezért a várakozás unalmas perceit kihasználtuk… na mire? Igen, jól esett a söröcske.

Az előrejelzés a nap hátralévő részére egyre komolyabb csapadékot jósolt, így dobtuk az eredetileg tervezett, viszonylag közeli siemsee-i kempinget, és igyekeztünk meglógni az eső elől. Időnként kaptunk a nyakunkba némi kis permetet, de a jó felkészültségnek hála egész szárazon megúsztuk az utat.

Roseinheimig jutottunk, amikor végképp leszakadt az ég, mi pedig kénytelenek voltunk meghúzódni egy sörözőben. Akarom mondani megálltunk kajázni, és a moslék mellé felszippantottunk egy sört is. Közben ment az agyalás, hogy hogyan tovább. Megszálljunk Roseinheimban, menjünk tovább, ha csendesedik a zuhé, vagy üljünk vonatra és meneküljünk előre. Az élet részben megoldotta a kérdést, mert Roseinheimban nem találtunk szállást, a többség pedig nem akart továbbtekerni esőben, ezért a vasútállomás felé vettük az irányt. A következő napi végállomást, Bad Tölzöt céloztuk meg. Útközben megállították miattunk a szerelvényt, és a szabályokat szigorúan betartató a jegyvizsgáló addig nem engedte tovább a vonatot, amíg a bringákról le nem szedtük a csomagjainkat úgy, hogy azok egy centivel se lógjanak ki kerékpárok számára kijelölt helyről. Hiába, a szabály az szabály…

Bad Tölzben finom kis eső fogadott, úgyhogy nylonba húztuk magunkat és hangos basszamegajókurvaeget!-felkiáltások közepette elkarikáztunk a szállásra. Mit utólag kiderült, egy csomó lóvét kilapátoltunk az ablakon, mert egyetlen szobában elfért volna az egész galeri, így viszont kettesével buzultunk a tágas lakosztályokban. Este egy sör mellett megbeszéltük a másnapi alternatívákat, majd szépen nyugovóra tértünk.

A szálláshely kulimunkásai magyarok voltak.

A kiutazás módja még az utolsó napokban is változott. Miután Stelkó is bedobta a törölközőt, így már két hely szabadult fel Pék szárazföldi Grippenjében, emiatt kézenfekvő volt, hogy hagyjuk a vonatot és Svájcba tartó kurvákat, inkább menjünk mi is a többiekkel autóval.

Pénteken fél ötkor még a gyárban voltam, onnan irány a vasúti jegypénztár, hogy visszakönyörögjem a visszaválthatatlan jegy árát. Sikerrel jártam, de a széria gyorsan megszakadt, ugyanis a bringás törzsszervizemben nem vállalták, hogy minden megcsúszott melót félredobnak és kicentírozzák a hátsó kerékből a nyolcast, ami már kezdett kellemetlen lenni. Az előző este nagyjából összekészített cuccokat még gyorsan véglegesítettem, közben konstans búcsúzkodás a családtól, várakozás Zsigára, és végül a megbeszélt hét óra helyett este nyolckor el is indultunk. Pék még búcsúzóul driftelgetett kicsit, mondván inkább most essenek le a bringák a trailerről, mint az autópályán.

Én már az út elején bejagereztem-besöröztem, így a szundikálással viszonylag gyorsan telt az út.

Salzburg külvárosában leraktuk a kocsit egy parkolóban és reménykedtünk, hogy az érkezésünkkor szétszéledő nyestkolónia az elkövetkező egy héten nem hordja szét a Volvót.

A vasútállomásra tartva éreztem, hogy valami csepeg a lábamra, de csak kilométerekkel később vettem észre, hogy a nedvesség forrása a kormánytáska, ahová az utolsó dobozos sört tettem. A doboz szivárgott és a táskában ott hullámzott a folyékony kenyér. A tárcám, a töltő, fülhallgató, tartaléklámpák, bringás computer, minden elázott. Furcsa, hogy a bringás cuccok elvileg vízállók, mégis mind tönkrementek, de aligha vihetném vissza, mert tuti az lenne a válasz, hogy a sör az nem víz.

Hajnali négykor értünk az állomásra, de a svájci gárdának már hűlt helye volt, pillanatok alatt lehányták a cuccaikat a vonatról, aztán lehányták a vonatot is (az a fránya tengeribetegség!), így végül a szálláson találkoztunk velük.