A kiutazás módja még az utolsó napokban is változott. Miután Stelkó is bedobta a törölközőt, így már két hely szabadult fel Pék szárazföldi Grippenjében, emiatt kézenfekvő volt, hogy hagyjuk a vonatot és Svájcba tartó kurvákat, inkább menjünk mi is a többiekkel autóval.

Pénteken fél ötkor még a gyárban voltam, onnan irány a vasúti jegypénztár, hogy visszakönyörögjem a visszaválthatatlan jegy árát. Sikerrel jártam, de a széria gyorsan megszakadt, ugyanis a bringás törzsszervizemben nem vállalták, hogy minden megcsúszott melót félredobnak és kicentírozzák a hátsó kerékből a nyolcast, ami már kezdett kellemetlen lenni. Az előző este nagyjából összekészített cuccokat még gyorsan véglegesítettem, közben konstans búcsúzkodás a családtól, várakozás Zsigára, és végül a megbeszélt hét óra helyett este nyolckor el is indultunk. Pék még búcsúzóul driftelgetett kicsit, mondván inkább most essenek le a bringák a trailerről, mint az autópályán.

Én már az út elején bejagereztem-besöröztem, így a szundikálással viszonylag gyorsan telt az út.

Salzburg külvárosában leraktuk a kocsit egy parkolóban és reménykedtünk, hogy az érkezésünkkor szétszéledő nyestkolónia az elkövetkező egy héten nem hordja szét a Volvót.

A vasútállomásra tartva éreztem, hogy valami csepeg a lábamra, de csak kilométerekkel később vettem észre, hogy a nedvesség forrása a kormánytáska, ahová az utolsó dobozos sört tettem. A doboz szivárgott és a táskában ott hullámzott a folyékony kenyér. A tárcám, a töltő, fülhallgató, tartaléklámpák, bringás computer, minden elázott. Furcsa, hogy a bringás cuccok elvileg vízállók, mégis mind tönkrementek, de aligha vihetném vissza, mert tuti az lenne a válasz, hogy a sör az nem víz.

Hajnali négykor értünk az állomásra, de a svájci gárdának már hűlt helye volt, pillanatok alatt lehányták a cuccaikat a vonatról, aztán lehányták a vonatot is (az a fránya tengeribetegség!), így végül a szálláson találkoztunk velük.