A késői fekvés ellenére egészen korán kelt a stáb...

...gyorsan megittam a maradék Jagert, felmálháztuk a bringáinkat – a kormánytáskámból már valószínűleg soha nem fog kiszellőzni a sörszag, egy idült alkoholista szerintem a fél karját odaadná, ha ilyenje lehetne – és irány belváros.

Salzburg bővelkedik látnivalókban, amit Balázs úgy intézett el, hogy ő már járt itt, szép a belváros, de semmi különös, a várba pedig pláne nem éri meg feltekerni, drága is, nem is érdekes, igyunk meg inkább helyette egy sört. Így esett, hogy 600 méter megtétele után már egy teraszon ültünk, és a sziszegős kenyeret kóstolgattuk. Továbbindulás után nem tettünk meg 50 métert, mikor újra megálltunk. Tibor bringája defektet kapott.

Rövid szerelés, aztán go West! Szép lassan kigurultunk a városból, ami megért volna egy kis barangolást, de még hosszú út állt előttünk, és egy újabb sörre is alig volt időnk. Sajnos ezúttal nem volt olyan precízen kidolgozva az útiterv, mint Passautól, vagy mint a Dráva-túrán.

Tucatnyi bringaút vezetett a szélrózsa minden irányába, és hiába volt köztük a Bodenseeradweg is, az Alfa szerint az nem jó nekünk, mert minket a kultúra több helyen is letérítene az útról. Így aztán többnyire vagy Balázs megérzéseire, vagy Csabi GPS-re hallgattunk váltakozó sikerrel. A Salzach folyócska partján csorogtunk ki Mozart szülővárosából, hogy aztán két kilométer után megálljunk egy kicsit pihenni, megkönnyeztetni az óriáskígyókat és a maradék dobozos söröket lehűteni a folyóban.

A Salzach egyébként határfolyó, így amikor rövid lazulás után a következő gyaloghídon átkeltünk, elmondhattuk magunkról, hogy egy országot már megjártunk. A híd német oldalán egy beergarten várt minket, ahol természetesen megálltunk, hiszen a reggeli indulás óta már csaknem hét kilométert megtettünk és még csak délután kettő óra múlott. Megérdemeltük a sört.

Ha tudtuk volna, hogy mi következik, talán jobban igyekszünk. A terep ugyan nem volt nehéz, de egyeseknek egy kisebb vakondtúrásra is emberfeletti erőfeszítést okozott felkapaszkodni a nagy csomagokkal. Ennek ellenére kemény volt a csapat, egymás ugratása és a muzsika (Csabi cseppálló, bluetoothos, kormánytáskában elférő, szuperszonikus JBL-je vs. Stelkó kétkazettás, nyolc góliátelemes, éjjeli szekrény nagyságú rádiómagnója) tartotta a csapatban a lelket egészen Lauterig, ahol ittunk egy sört és meguzsonnáztunk. A városka fogadójában találkoztunk először a Radler egy speciális fajtájával a Ruß-szal, ami búzasör és valami savanykás üdítő (limonádé/citromos fanta/sprite) keveréke.

Utolsó energiamorzsáink elégetésével csak elértünk Chiemseehez, ahol jött a pofáraesés: minden kemping csurig volt, a precíz fritzek pedig azt is terrortámadásnak vették, ha megkérdeztük, hogy nem lenne-e egy zsebkendőnyi terület, ahová leverhetjük a kicsi sátrainkat. Fogadók fullon, bookingon semmi. Már kinéztük a helyet az erdőszélen a vadkempingre, de Balázs kézzel-lábbal tiltakozott, mert szerintem Németországban nem szeretik az ilyet, tuti vasra verve fognak elvinni minket az éjszaka közepén.

Végül Ákos oldotta meg a helyzetet, aki bedumálta a csapatot valami gyerektábor hátsó kertjébe. Az odavezető úton félig-meddig teljesült életem egyik nagy álma: bringával belehajtottam egy sűrű kukoricatáblába. Sajnos a szög és sebesség nem volt ideális, de már későre járt, ezért a challenget későbbre halasztottuk. Lezuhanyoztunk, a parton bekaptunk pár sört, nagy villámlások és égdörgések között nyugovóra tértünk.