Zuhogó esőben hagytuk el a szállást, Ákos és Balázs még buzultak egy sort a franciaágyban, hogy kárpótolják magukat az előző esti csalódás miatt, amikor mi kigurultunk az udvarról.

Az egyik felszerelés, amit nem hiába hoztunk el, az az esőruha volt, bár a legjobb lett volna, ha pont ezeket nem használjuk az út során.

Münchenben felszálltunk a tip-top ICE vonatra, a helyjegyes kerékpárkocsi totálisan tele volt, majd elnyúltunk az üléseinkben és Salzburgig csak bámultunk ki az ablakon és néztük, ahogy vigasztalhatatlanul zuhog odakint.

Salzburgban sem volt ez másként, szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Zsiga járművét, amit néhány napja az állomás előtt lakatolt le (mivel osztrák-magyar viszonylatban a távolsági kerékpárszállítás, mint olyan nem létezik) szerencsésen megtaláltuk. A bringát kötőféken vezetve, elgurultunk a halál faszán lévő külvárosi parkolóhoz, reménykedve benne, hogy a nyestek voltak annyira restek, hogy nem hordták szét a Volvót.

Nos, az autó megvárt, Csabi pedig volt annyira szemfüles, hogy a parkoló melletti autópálya hídjához odahozta az autót utánfutóstól, így legalább a bringák felpakolását nem zuhogó esőben kellett megoldani. Az autóban aztán kicsit leült a hangulat, vége a nyaralásnak, Győrig sokszor csak csendben néztünk, ahogy őrülten dolgoznak az ablaktörlők.

Az osztrák autópályán a benzinkúton és az étteremben is magyarok voltak a bérrabszolgák. 

Fantasztikus reggelre ébredtünk, láttam, ahogy a sáncon edzenek a síugrók, egy mókus szaladt a fákon, karnyújtásnyira az erkélyünktől, és egy csodaszép motorvonat tülkölve robogott el a motel mögött. Festeni sem lehetett volna szebbet (legfeljebb, ha pár pucér playboycica is kerül a képre).

Azt hiszem Garmischban sajnos elég sok mindent kihagytunk a programból, de hát egy sörre is csak kutyafuttában maradt időnk. Nem gyalogoltunk fel a nagysáncra, nem ültünk fel a Zugspitzbahnra, nem csúsztunk le a kötélpályán, nem felvonóztunk a kilátóhoz, nem néztük meg Richard Strauss szülőházát, és nem ültünk fel a nyári bobra sem.

Szabival bevásároltunk a reggelihez, amiből majdnem tízórai lett, alaposan bezabáltunk, majd elindultunk. Már akkor jeleztem, hogy nekem el kell majd mennem egy benzinkúthoz, mert az első keréken teljesen megcsavarodott a gumi, úgyhogy teljes leeresztésre és felfújásra van szükség. A deformálódott külsőt nézve tanakodtunk, éshogyakkoreztmosthogy?, mire Pék benyögte, hogy szerinte szálszakadás. Fék kiold, kerék ki, levegő el, gumi le, és tényleg. A bivalyerős külső szálai totál szét voltak nyíródva, nem sok hiányzott a széthasadáshoz.

Valószínűleg akkor történt a baj, amikor pár hete éjszaka készültem egy túrára, és hulla fáradtan mindkét kerékbe akkora nyomást tettem, mint a városiba (3,5 bar helyett 7-et), aminek következtében a hátsó az éjszaka közepén egy dobhártyaszaggató durranással kihasadt. Majdnem lefostam a bokámat ijedtemben, hogy mi történhetett, majd amikor kiderült, hogy mi a bibi, gyorsan leeresztettem az elsőt. Na, valószínűleg ott már megtörtént a baj, aztán az út során, ahogy a kerék folyamatosan kapta a terhelést, szépen lassan továbbment a szakadás. De végülis mindegy, hogy miért történt a dolog, gyorsan eltekertünk egy közeli szaküzletbe, vettünk külsőt, gyors javítás, hogy aztán végül megint valamivel ebéd előtt elindultunk. Viszlát Garmisch!

Eddig sem volt csúnya az útvonal, de ez a szakasz nálam mindent vitt. Szerintem. Volt persze aki elátkozta…

Eleinte aszfaltozott bringasztrádán, aztán murvás bringaúton, majd ahogy közeledtünk a Zugspitz lábához, úgy egyre meredekebb hegyi dózerutakon haladtunk a célunk felé. Az út mellett kristálytiszta patak, a Schellenbach zubogott, ami később a Niedernachba torkollott, ezek pedig nem voltak mások, mint az Ausztriába betüremkedő vízgyűjtőt nagy karéjba körbeölelő határfolyócskák. A nagy melegre való tekintettel a patak vizéből töltöttem fel a kulacsomat, remélve, hogy fentebb nem sokan hugyoztak bele, és birkatetemek sem püffednek a vízmosásban hetek óta.

Szabi a tegnapi kicsattanó formája után nagyon megrogyott, ott és akkor nem tudta élvezni a látványt, csak azután, miután átbuktunk a fritz-labanc határul szolgáló hágón a Planseehez ereszkedő útra. A tó egyébként nem más, mint a Lech folyó víztározója. Kristálytiszta, mély, és nagyon hideg, még búvárkodásra is alkalmas. A parton gyülekező társaság fél füllel elcsípett beszélgetése alapján a búvároktatók magyarok voltak.

A nagy melegben egy jó sör után azért Bazsival ketten megmártóztunk, és mondhatom piszok jól esett. A tóparton kaptunk vár és függőhíd nézési tippet a lengyel enklávétól, majd felkerekedtünk és gurultunk tovább a folyóparton a szállásunk irányába. Sajnos nem találtunk útba igazító táblát, ami mutatta volna, hogy merre találjuk Ehrenberg várát és a Fort Caludia erődöt összekötő függőhidat. Kár érte. Pedig csak pár kanyarra voltunk tőle, de miután gurultunk lefelé pár kilométert, a többiek kizártnak tartották, hogy holmi függőhidacskáért – ami egyébként a legnagyobb (leghosszabb? legmagasabb?) a világon – ők felfelé tekernének akár egy métert is.

Schwangau előtt még megálltunk egy Pennybe és a már szokásos sör-Underberg kombót megfejeltük három üveg Aperollal, hat üveg prosecoval egy zsák jeget és egy zsugor ásványvizet pedig vettünk a szállás melletti boltban. Innentől kezdve vidáman telt az este. Többet mondani nem tudok… valószínűleg a patakvíz lehetettt szennyezett, és az okozott durva emlékezetkiesést...

Döbbenetes, de a csapat már hét előtt elkezdett ébredezni. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért e korán kelés? Ugye nem az játszott közre, hogy minden sátrat megráztam és kinyitottam a bejáratokat?

Bárhogy is történt, a tábort reggel kilenc órakor útra készen, összecsomagolva, megborotválkozva, kipucolkodva elhagytuk. Sokáig nem haladtunk, elsőként talán egy kilométer múlva álltunk meg pénzt felvenni, aztán újabb négyszáz méter múlva reggeliért, végül kb három kilométer megtétele után megálltunk a hajóállomáson. Itt bekaptuk a reggelit (+ egy sört), majd heverésztünk kicsit a padokon, miközben Gyuri és Zsiga kimentett egy gyerekbringát a kikötő igencsak mély vizéből.

Mire befutott a hajónk, addigra a bánatos felhőkből el is eredet az eső, így II. Ludwig által épített Herrenchiemsee-i kastélyát szemerkélő esőben indultunk bevenni.

Mivel a vezetett túránkig volt még egy kis idő, ezért legurítottunk egy-egy sört. A Versailles-re hajazó kastély és a kertje is piszok jól néz ki, kár, hogy soha nem lett befejezve.

A kultúrprogramhoz képest kicsit később futott be a hajó, ezért a várakozás unalmas perceit kihasználtuk… na mire? Igen, jól esett a söröcske.

Az előrejelzés a nap hátralévő részére egyre komolyabb csapadékot jósolt, így dobtuk az eredetileg tervezett, viszonylag közeli siemsee-i kempinget, és igyekeztünk meglógni az eső elől. Időnként kaptunk a nyakunkba némi kis permetet, de a jó felkészültségnek hála egész szárazon megúsztuk az utat.

Roseinheimig jutottunk, amikor végképp leszakadt az ég, mi pedig kénytelenek voltunk meghúzódni egy sörözőben. Akarom mondani megálltunk kajázni, és a moslék mellé felszippantottunk egy sört is. Közben ment az agyalás, hogy hogyan tovább. Megszálljunk Roseinheimban, menjünk tovább, ha csendesedik a zuhé, vagy üljünk vonatra és meneküljünk előre. Az élet részben megoldotta a kérdést, mert Roseinheimban nem találtunk szállást, a többség pedig nem akart továbbtekerni esőben, ezért a vasútállomás felé vettük az irányt. A következő napi végállomást, Bad Tölzöt céloztuk meg. Útközben megállították miattunk a szerelvényt, és a szabályokat szigorúan betartató a jegyvizsgáló addig nem engedte tovább a vonatot, amíg a bringákról le nem szedtük a csomagjainkat úgy, hogy azok egy centivel se lógjanak ki kerékpárok számára kijelölt helyről. Hiába, a szabály az szabály…

Bad Tölzben finom kis eső fogadott, úgyhogy nylonba húztuk magunkat és hangos basszamegajókurvaeget!-felkiáltások közepette elkarikáztunk a szállásra. Mit utólag kiderült, egy csomó lóvét kilapátoltunk az ablakon, mert egyetlen szobában elfért volna az egész galeri, így viszont kettesével buzultunk a tágas lakosztályokban. Este egy sör mellett megbeszéltük a másnapi alternatívákat, majd szépen nyugovóra tértünk.

A szálláshely kulimunkásai magyarok voltak.

A késői fekvés ellenére egészen korán kelt a stáb...

...gyorsan megittam a maradék Jagert, felmálháztuk a bringáinkat – a kormánytáskámból már valószínűleg soha nem fog kiszellőzni a sörszag, egy idült alkoholista szerintem a fél karját odaadná, ha ilyenje lehetne – és irány belváros.

Salzburg bővelkedik látnivalókban, amit Balázs úgy intézett el, hogy ő már járt itt, szép a belváros, de semmi különös, a várba pedig pláne nem éri meg feltekerni, drága is, nem is érdekes, igyunk meg inkább helyette egy sört. Így esett, hogy 600 méter megtétele után már egy teraszon ültünk, és a sziszegős kenyeret kóstolgattuk. Továbbindulás után nem tettünk meg 50 métert, mikor újra megálltunk. Tibor bringája defektet kapott.

Rövid szerelés, aztán go West! Szép lassan kigurultunk a városból, ami megért volna egy kis barangolást, de még hosszú út állt előttünk, és egy újabb sörre is alig volt időnk. Sajnos ezúttal nem volt olyan precízen kidolgozva az útiterv, mint Passautól, vagy mint a Dráva-túrán.

Tucatnyi bringaút vezetett a szélrózsa minden irányába, és hiába volt köztük a Bodenseeradweg is, az Alfa szerint az nem jó nekünk, mert minket a kultúra több helyen is letérítene az útról. Így aztán többnyire vagy Balázs megérzéseire, vagy Csabi GPS-re hallgattunk váltakozó sikerrel. A Salzach folyócska partján csorogtunk ki Mozart szülővárosából, hogy aztán két kilométer után megálljunk egy kicsit pihenni, megkönnyeztetni az óriáskígyókat és a maradék dobozos söröket lehűteni a folyóban.

A Salzach egyébként határfolyó, így amikor rövid lazulás után a következő gyaloghídon átkeltünk, elmondhattuk magunkról, hogy egy országot már megjártunk. A híd német oldalán egy beergarten várt minket, ahol természetesen megálltunk, hiszen a reggeli indulás óta már csaknem hét kilométert megtettünk és még csak délután kettő óra múlott. Megérdemeltük a sört.

Ha tudtuk volna, hogy mi következik, talán jobban igyekszünk. A terep ugyan nem volt nehéz, de egyeseknek egy kisebb vakondtúrásra is emberfeletti erőfeszítést okozott felkapaszkodni a nagy csomagokkal. Ennek ellenére kemény volt a csapat, egymás ugratása és a muzsika (Csabi cseppálló, bluetoothos, kormánytáskában elférő, szuperszonikus JBL-je vs. Stelkó kétkazettás, nyolc góliátelemes, éjjeli szekrény nagyságú rádiómagnója) tartotta a csapatban a lelket egészen Lauterig, ahol ittunk egy sört és meguzsonnáztunk. A városka fogadójában találkoztunk először a Radler egy speciális fajtájával a Ruß-szal, ami búzasör és valami savanykás üdítő (limonádé/citromos fanta/sprite) keveréke.

Utolsó energiamorzsáink elégetésével csak elértünk Chiemseehez, ahol jött a pofáraesés: minden kemping csurig volt, a precíz fritzek pedig azt is terrortámadásnak vették, ha megkérdeztük, hogy nem lenne-e egy zsebkendőnyi terület, ahová leverhetjük a kicsi sátrainkat. Fogadók fullon, bookingon semmi. Már kinéztük a helyet az erdőszélen a vadkempingre, de Balázs kézzel-lábbal tiltakozott, mert szerintem Németországban nem szeretik az ilyet, tuti vasra verve fognak elvinni minket az éjszaka közepén.

Végül Ákos oldotta meg a helyzetet, aki bedumálta a csapatot valami gyerektábor hátsó kertjébe. Az odavezető úton félig-meddig teljesült életem egyik nagy álma: bringával belehajtottam egy sűrű kukoricatáblába. Sajnos a szög és sebesség nem volt ideális, de már későre járt, ezért a challenget későbbre halasztottuk. Lezuhanyoztunk, a parton bekaptunk pár sört, nagy villámlások és égdörgések között nyugovóra tértünk.

A kiutazás módja még az utolsó napokban is változott. Miután Stelkó is bedobta a törölközőt, így már két hely szabadult fel Pék szárazföldi Grippenjében, emiatt kézenfekvő volt, hogy hagyjuk a vonatot és Svájcba tartó kurvákat, inkább menjünk mi is a többiekkel autóval.

Pénteken fél ötkor még a gyárban voltam, onnan irány a vasúti jegypénztár, hogy visszakönyörögjem a visszaválthatatlan jegy árát. Sikerrel jártam, de a széria gyorsan megszakadt, ugyanis a bringás törzsszervizemben nem vállalták, hogy minden megcsúszott melót félredobnak és kicentírozzák a hátsó kerékből a nyolcast, ami már kezdett kellemetlen lenni. Az előző este nagyjából összekészített cuccokat még gyorsan véglegesítettem, közben konstans búcsúzkodás a családtól, várakozás Zsigára, és végül a megbeszélt hét óra helyett este nyolckor el is indultunk. Pék még búcsúzóul driftelgetett kicsit, mondván inkább most essenek le a bringák a trailerről, mint az autópályán.

Én már az út elején bejagereztem-besöröztem, így a szundikálással viszonylag gyorsan telt az út.

Salzburg külvárosában leraktuk a kocsit egy parkolóban és reménykedtünk, hogy az érkezésünkkor szétszéledő nyestkolónia az elkövetkező egy héten nem hordja szét a Volvót.

A vasútállomásra tartva éreztem, hogy valami csepeg a lábamra, de csak kilométerekkel később vettem észre, hogy a nedvesség forrása a kormánytáska, ahová az utolsó dobozos sört tettem. A doboz szivárgott és a táskában ott hullámzott a folyékony kenyér. A tárcám, a töltő, fülhallgató, tartaléklámpák, bringás computer, minden elázott. Furcsa, hogy a bringás cuccok elvileg vízállók, mégis mind tönkrementek, de aligha vihetném vissza, mert tuti az lenne a válasz, hogy a sör az nem víz.

Hajnali négykor értünk az állomásra, de a svájci gárdának már hűlt helye volt, pillanatok alatt lehányták a cuccaikat a vonatról, aztán lehányták a vonatot is (az a fránya tengeribetegség!), így végül a szálláson találkoztunk velük.