Fantasztikus reggelre ébredtünk, láttam, ahogy a sáncon edzenek a síugrók, egy mókus szaladt a fákon, karnyújtásnyira az erkélyünktől, és egy csodaszép motorvonat tülkölve robogott el a motel mögött. Festeni sem lehetett volna szebbet (legfeljebb, ha pár pucér playboycica is kerül a képre).

Azt hiszem Garmischban sajnos elég sok mindent kihagytunk a programból, de hát egy sörre is csak kutyafuttában maradt időnk. Nem gyalogoltunk fel a nagysáncra, nem ültünk fel a Zugspitzbahnra, nem csúsztunk le a kötélpályán, nem felvonóztunk a kilátóhoz, nem néztük meg Richard Strauss szülőházát, és nem ültünk fel a nyári bobra sem.

Szabival bevásároltunk a reggelihez, amiből majdnem tízórai lett, alaposan bezabáltunk, majd elindultunk. Már akkor jeleztem, hogy nekem el kell majd mennem egy benzinkúthoz, mert az első keréken teljesen megcsavarodott a gumi, úgyhogy teljes leeresztésre és felfújásra van szükség. A deformálódott külsőt nézve tanakodtunk, éshogyakkoreztmosthogy?, mire Pék benyögte, hogy szerinte szálszakadás. Fék kiold, kerék ki, levegő el, gumi le, és tényleg. A bivalyerős külső szálai totál szét voltak nyíródva, nem sok hiányzott a széthasadáshoz.

Valószínűleg akkor történt a baj, amikor pár hete éjszaka készültem egy túrára, és hulla fáradtan mindkét kerékbe akkora nyomást tettem, mint a városiba (3,5 bar helyett 7-et), aminek következtében a hátsó az éjszaka közepén egy dobhártyaszaggató durranással kihasadt. Majdnem lefostam a bokámat ijedtemben, hogy mi történhetett, majd amikor kiderült, hogy mi a bibi, gyorsan leeresztettem az elsőt. Na, valószínűleg ott már megtörtént a baj, aztán az út során, ahogy a kerék folyamatosan kapta a terhelést, szépen lassan továbbment a szakadás. De végülis mindegy, hogy miért történt a dolog, gyorsan eltekertünk egy közeli szaküzletbe, vettünk külsőt, gyors javítás, hogy aztán végül megint valamivel ebéd előtt elindultunk. Viszlát Garmisch!

Eddig sem volt csúnya az útvonal, de ez a szakasz nálam mindent vitt. Szerintem. Volt persze aki elátkozta…

Eleinte aszfaltozott bringasztrádán, aztán murvás bringaúton, majd ahogy közeledtünk a Zugspitz lábához, úgy egyre meredekebb hegyi dózerutakon haladtunk a célunk felé. Az út mellett kristálytiszta patak, a Schellenbach zubogott, ami később a Niedernachba torkollott, ezek pedig nem voltak mások, mint az Ausztriába betüremkedő vízgyűjtőt nagy karéjba körbeölelő határfolyócskák. A nagy melegre való tekintettel a patak vizéből töltöttem fel a kulacsomat, remélve, hogy fentebb nem sokan hugyoztak bele, és birkatetemek sem püffednek a vízmosásban hetek óta.

Szabi a tegnapi kicsattanó formája után nagyon megrogyott, ott és akkor nem tudta élvezni a látványt, csak azután, miután átbuktunk a fritz-labanc határul szolgáló hágón a Planseehez ereszkedő útra. A tó egyébként nem más, mint a Lech folyó víztározója. Kristálytiszta, mély, és nagyon hideg, még búvárkodásra is alkalmas. A parton gyülekező társaság fél füllel elcsípett beszélgetése alapján a búvároktatók magyarok voltak.

A nagy melegben egy jó sör után azért Bazsival ketten megmártóztunk, és mondhatom piszok jól esett. A tóparton kaptunk vár és függőhíd nézési tippet a lengyel enklávétól, majd felkerekedtünk és gurultunk tovább a folyóparton a szállásunk irányába. Sajnos nem találtunk útba igazító táblát, ami mutatta volna, hogy merre találjuk Ehrenberg várát és a Fort Caludia erődöt összekötő függőhidat. Kár érte. Pedig csak pár kanyarra voltunk tőle, de miután gurultunk lefelé pár kilométert, a többiek kizártnak tartották, hogy holmi függőhidacskáért – ami egyébként a legnagyobb (leghosszabb? legmagasabb?) a világon – ők felfelé tekernének akár egy métert is.

Schwangau előtt még megálltunk egy Pennybe és a már szokásos sör-Underberg kombót megfejeltük három üveg Aperollal, hat üveg prosecoval egy zsák jeget és egy zsugor ásványvizet pedig vettünk a szállás melletti boltban. Innentől kezdve vidáman telt az este. Többet mondani nem tudok… valószínűleg a patakvíz lehetettt szennyezett, és az okozott durva emlékezetkiesést...

Úgy gondoltam, hogy reggel megpróbálom körbeszaladni a tavat, de néhány kilométer múlva csónakházak, épülő szállodák miatt nem tudtam a parton futni, aztán egy kiterjedt nádas miatt kellett kerülnöm, és olyan messze kerültem a víztől, hogy inkább visszafordultam és a másik irányból támadtam. Itt volt néhány emelkedő, aztán egy kastélyhoz tartozó birtok miatt megintcsak kerülnöm kellett, így másfél óra alatt nem tudtam meghódítani a Kochelsee-t.

A szálláson pazar reggelit kaptunk, aztán sietve továbbindultunk, mert Zsigának az esti célállomásunkról kellett hazafelé vennie az irányt. Annyira igyekeztünk, hogy megint el tudtunk indulni ebéd előtt egy kicsivel. Eddig is szép utakon haladtunk, de ez különösen tetszett. Közel a hegyek, távol az autók, erdős, folyóparti, murvás bringaút. Egy kisebb településen megálltunk egy Underbergre és egy sörre, vettünk borokat és megállapítottuk, hogy marhaság, hogy szaglás nélkül nem lehet megkülönböztetni még a vörös és a fehér borokat sem egymástól. De igen, még egy pancser is meg tudja különböztetni őket.

Garmisch-Partenkirchen felé közeledve egyre romantikusabb lett az út, a hegyek egyre közeledtek, gondosan ápolt golfpálya, valószínűtlenül zöld füvön legelésző tehéncsordák (apropó, az egyik út menti birtokon tehénmasszázst is láttunk, úgyhogy kijelenthetjük, hogy a bajoroknál jó bocinak lenni) mellett tekertünk. Volt egy jelképes patakátkelés is, ahol a csúszós köveken persze, hogy én csúsztam meg, szétcsesztem a sarkamat a pedállal, amit a következő Pennynél a mindenre jó sör-Underberg házasítással gyógyítottunk.

Szabi tuti beszedett valamit a szállodában, úgy pörgött, mint csöves faszán a lapostetű. Nyafogás nélkül, vigyorogva tekert és erre a napra a lemezlovas szerepét is átvette. Ment a retródiszkó betonkeményen amíg be nem értünk Garmischba.

A település arról nevezetes, hogy itt született Richard Srauss is, ráadásul 1936-ban itt rendezték a téli olimpiát (figyelem! érdekes módon ebben az évben volt a nyári olimpia is, ráadásul ugyancsak a fritzeknél, Berlinben), itt van Németország legmagasabb csúcsa, a háromezer méteres Zugspitz, úgyhogy figyelemre méltó város, noha soha ezelőtt még csak hírét sem hallottam.

Szállásunk az egykori olimpiai falu egyik selfservice motellé alakított épületében volt, szinte a síugró sánc tövében. Király!

Zsigát feltettük a vonatra, és az időközben egyre erősebbé váló esőben belevetettük magunka a garmisch-partenkircheni éjszakába. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikerrel jártunk… 

Reggelre kitisztult az idő, az esőre már csak az ázottkutya-szagú, áporodott göncök emlékeztettek. Míg a többiek aludtak, addig én futócipőt húztam, és kocogva fedeztem fel a várost. Bad Tölz festői település, szép sétálóutcával, hangulatos folyóparttal, későn ébredő fritzekkel. Fél hétkor az eldugott, álmos kisváros utcáin csak a munkába igyekvő auslandereket lehetett látni. Kínai(?) butikos, arab(?) döneres, afrikai(?) építőmunkás, fehér ember csak elvétve.

Az megfigyelhető volt, hogy a bajorok szeretik ha a házaik úgy néznek ki, mint egy-egy óriási középkori kifestőkönyv. A régiebbi épületeken kötelezően, de sokszor az újakon is kis történetek, szentek ábrázolásai, szakmák allegóriái voltak felpingálva. Érdekes.

Mikor visszaértem, akkor is még csak a stáb egy része volt éber, mindenütt őrülten berregtek a hajszárítók, hogy a tegnapi felhőszakadásban elázott cipők, táskák, miegymások valamelyest használható állapotba kerüljenek.

Mivel a tegnapi vonatozással hoztunk a terven, ráérősen készülődött a banda, még bementünk a citybe, meginni egy kávé-sör kombót, igaz és a kávét nem szeretem. És a ha jobban belegondolok a sört sem.

A kis ejtőzésnek hála pár perccel dél előtt vágtunk neki a mai szakasznak, ami nem ígérkezett hosszúnak, úgyhogy 6-7 kilométer megtétele után meg is álltunk, mert szembe jött egy nyári bobpálya. Ákossal, Balázzsal és Gyurival felmentünk, lecsúsztunk, és megállapítottuk, hogy sokkal jobb volt, mint amire számítottunk: simán ki lehetett volna repülni a vályúból, ha rendesen engedjük neki, de mivel utolértünk egy poroszkáló családot, így kicsit csalódottan, de épségben értünk le.

A többiek addig megittak egy sört, majd a nagy ijedelemre együtt is elfogyasztottunk egy-egy korsóval.

Mivel tényleg rövid volt a szakasz, ezért Kochel előtt még megálltunk egy Pennynél, vettünk sört, kaját és Underberget és egy jó órácskát piknikeztünk a parkolóban. Ákos titkon kipróbálta egy bajor kiskölök bolt előtt hagyott cityboardját, és megállapítottuk, hogy már ő is öreg ehhez, miközben messze ő a legfiatalabb a brancsban. Nekünk öregeknek maradt a frízbi, egészen addig, amíg a korong a bolt tetején nem landolt. Mázli volt, hogy az épület egy domb mellé épült, így Ákost a lejtő mellett gyorsan felsegítettük a tető ellentétes oldalára, ő átkúszott a gerincen és visszaszerezte a játékszert.

Akkor még nem sejtettük, hogy lesz ennél még érdekesebb történés is a nap folyamán.

Bár a labdarúgó EB már lecsengett, azért a foci örök téma, főleg, hogy az aranylábú fiaink, a helvét nationalelf, de még a lengyel és a román nemzeti tizenegy is érdekelt volt. Tibor pont azon kesergett, hogy már úton vagyunk pár napja, de még nem fociztunk egy jót, mint tavaly. Tíz percet sem telt el, mikor egy focipálya mellett haladtunk el, ahol napbarnított galeri rúgta a bőrt. A srácok ahhoz a nációhoz tartoztak, akik nemrég érkeztek Európába, de úgy látszik, hogy a matek és a foci olyan nemzetközi nyelvek, amin megértik egymást az emberek. A súly- és korkülönbség nem nekünk kedvezett, de a srácok rutinja segített döntetlenre menteni a meccset (miközben Balázs azért imádkozott és hányta a kereszteket, hogy nehogy nyerjünk, mert akkor a szír suhancok tuti dzsihádot hirdetnek ellenünk). Reméljük ezzel a kis rögtönzött derbivel is hozzájárulhattunk az integráció sikeréhez.

Aztán amíg a srácok a meccs után valami menekültszállásra mentek, mi szépen elkarikáztunk a hotelünk, ami kicsit kopottas volt ugyan, én kis összecsukható gyerekágyon hajthattam álomra a fejem, de kaptunk reggelit és az alagsori medencében is bohóckodtunk egy jót. Lefekvés előtt elmentünk egy olasz étteremben sörözni/grappázni. Alacsony költségvetésű túrát terveztünk, de öregek és puhák vagyunk, így tekerés helyett vonatoztunk, kemping helyett szállodában aludtunk, konzerv helyett kézműves pizzát zabáltunk, úgyhogy a low budget túrát a harmadik napon kezdtem elengedni.

A kiutazás módja még az utolsó napokban is változott. Miután Stelkó is bedobta a törölközőt, így már két hely szabadult fel Pék szárazföldi Grippenjében, emiatt kézenfekvő volt, hogy hagyjuk a vonatot és Svájcba tartó kurvákat, inkább menjünk mi is a többiekkel autóval.

Pénteken fél ötkor még a gyárban voltam, onnan irány a vasúti jegypénztár, hogy visszakönyörögjem a visszaválthatatlan jegy árát. Sikerrel jártam, de a széria gyorsan megszakadt, ugyanis a bringás törzsszervizemben nem vállalták, hogy minden megcsúszott melót félredobnak és kicentírozzák a hátsó kerékből a nyolcast, ami már kezdett kellemetlen lenni. Az előző este nagyjából összekészített cuccokat még gyorsan véglegesítettem, közben konstans búcsúzkodás a családtól, várakozás Zsigára, és végül a megbeszélt hét óra helyett este nyolckor el is indultunk. Pék még búcsúzóul driftelgetett kicsit, mondván inkább most essenek le a bringák a trailerről, mint az autópályán.

Én már az út elején bejagereztem-besöröztem, így a szundikálással viszonylag gyorsan telt az út.

Salzburg külvárosában leraktuk a kocsit egy parkolóban és reménykedtünk, hogy az érkezésünkkor szétszéledő nyestkolónia az elkövetkező egy héten nem hordja szét a Volvót.

A vasútállomásra tartva éreztem, hogy valami csepeg a lábamra, de csak kilométerekkel később vettem észre, hogy a nedvesség forrása a kormánytáska, ahová az utolsó dobozos sört tettem. A doboz szivárgott és a táskában ott hullámzott a folyékony kenyér. A tárcám, a töltő, fülhallgató, tartaléklámpák, bringás computer, minden elázott. Furcsa, hogy a bringás cuccok elvileg vízállók, mégis mind tönkrementek, de aligha vihetném vissza, mert tuti az lenne a válasz, hogy a sör az nem víz.

Hajnali négykor értünk az állomásra, de a svájci gárdának már hűlt helye volt, pillanatok alatt lehányták a cuccaikat a vonatról, aztán lehányták a vonatot is (az a fránya tengeribetegség!), így végül a szálláson találkoztunk velük.