Úgy gondoltam, hogy reggel megpróbálom körbeszaladni a tavat, de néhány kilométer múlva csónakházak, épülő szállodák miatt nem tudtam a parton futni, aztán egy kiterjedt nádas miatt kellett kerülnöm, és olyan messze kerültem a víztől, hogy inkább visszafordultam és a másik irányból támadtam. Itt volt néhány emelkedő, aztán egy kastélyhoz tartozó birtok miatt megintcsak kerülnöm kellett, így másfél óra alatt nem tudtam meghódítani a Kochelsee-t.

A szálláson pazar reggelit kaptunk, aztán sietve továbbindultunk, mert Zsigának az esti célállomásunkról kellett hazafelé vennie az irányt. Annyira igyekeztünk, hogy megint el tudtunk indulni ebéd előtt egy kicsivel. Eddig is szép utakon haladtunk, de ez különösen tetszett. Közel a hegyek, távol az autók, erdős, folyóparti, murvás bringaút. Egy kisebb településen megálltunk egy Underbergre és egy sörre, vettünk borokat és megállapítottuk, hogy marhaság, hogy szaglás nélkül nem lehet megkülönböztetni még a vörös és a fehér borokat sem egymástól. De igen, még egy pancser is meg tudja különböztetni őket.

Garmisch-Partenkirchen felé közeledve egyre romantikusabb lett az út, a hegyek egyre közeledtek, gondosan ápolt golfpálya, valószínűtlenül zöld füvön legelésző tehéncsordák (apropó, az egyik út menti birtokon tehénmasszázst is láttunk, úgyhogy kijelenthetjük, hogy a bajoroknál jó bocinak lenni) mellett tekertünk. Volt egy jelképes patakátkelés is, ahol a csúszós köveken persze, hogy én csúsztam meg, szétcsesztem a sarkamat a pedállal, amit a következő Pennynél a mindenre jó sör-Underberg házasítással gyógyítottunk.

Szabi tuti beszedett valamit a szállodában, úgy pörgött, mint csöves faszán a lapostetű. Nyafogás nélkül, vigyorogva tekert és erre a napra a lemezlovas szerepét is átvette. Ment a retródiszkó betonkeményen amíg be nem értünk Garmischba.

A település arról nevezetes, hogy itt született Richard Srauss is, ráadásul 1936-ban itt rendezték a téli olimpiát (figyelem! érdekes módon ebben az évben volt a nyári olimpia is, ráadásul ugyancsak a fritzeknél, Berlinben), itt van Németország legmagasabb csúcsa, a háromezer méteres Zugspitz, úgyhogy figyelemre méltó város, noha soha ezelőtt még csak hírét sem hallottam.

Szállásunk az egykori olimpiai falu egyik selfservice motellé alakított épületében volt, szinte a síugró sánc tövében. Király!

Zsigát feltettük a vonatra, és az időközben egyre erősebbé váló esőben belevetettük magunka a garmisch-partenkircheni éjszakába. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikerrel jártunk…