Reggelre kitisztult az idő, az esőre már csak az ázottkutya-szagú, áporodott göncök emlékeztettek. Míg a többiek aludtak, addig én futócipőt húztam, és kocogva fedeztem fel a várost. Bad Tölz festői település, szép sétálóutcával, hangulatos folyóparttal, későn ébredő fritzekkel. Fél hétkor az eldugott, álmos kisváros utcáin csak a munkába igyekvő auslandereket lehetett látni. Kínai(?) butikos, arab(?) döneres, afrikai(?) építőmunkás, fehér ember csak elvétve.

Az megfigyelhető volt, hogy a bajorok szeretik ha a házaik úgy néznek ki, mint egy-egy óriási középkori kifestőkönyv. A régiebbi épületeken kötelezően, de sokszor az újakon is kis történetek, szentek ábrázolásai, szakmák allegóriái voltak felpingálva. Érdekes.

Mikor visszaértem, akkor is még csak a stáb egy része volt éber, mindenütt őrülten berregtek a hajszárítók, hogy a tegnapi felhőszakadásban elázott cipők, táskák, miegymások valamelyest használható állapotba kerüljenek.

Mivel a tegnapi vonatozással hoztunk a terven, ráérősen készülődött a banda, még bementünk a citybe, meginni egy kávé-sör kombót, igaz és a kávét nem szeretem. És a ha jobban belegondolok a sört sem.

A kis ejtőzésnek hála pár perccel dél előtt vágtunk neki a mai szakasznak, ami nem ígérkezett hosszúnak, úgyhogy 6-7 kilométer megtétele után meg is álltunk, mert szembe jött egy nyári bobpálya. Ákossal, Balázzsal és Gyurival felmentünk, lecsúsztunk, és megállapítottuk, hogy sokkal jobb volt, mint amire számítottunk: simán ki lehetett volna repülni a vályúból, ha rendesen engedjük neki, de mivel utolértünk egy poroszkáló családot, így kicsit csalódottan, de épségben értünk le.

A többiek addig megittak egy sört, majd a nagy ijedelemre együtt is elfogyasztottunk egy-egy korsóval.

Mivel tényleg rövid volt a szakasz, ezért Kochel előtt még megálltunk egy Pennynél, vettünk sört, kaját és Underberget és egy jó órácskát piknikeztünk a parkolóban. Ákos titkon kipróbálta egy bajor kiskölök bolt előtt hagyott cityboardját, és megállapítottuk, hogy már ő is öreg ehhez, miközben messze ő a legfiatalabb a brancsban. Nekünk öregeknek maradt a frízbi, egészen addig, amíg a korong a bolt tetején nem landolt. Mázli volt, hogy az épület egy domb mellé épült, így Ákost a lejtő mellett gyorsan felsegítettük a tető ellentétes oldalára, ő átkúszott a gerincen és visszaszerezte a játékszert.

Akkor még nem sejtettük, hogy lesz ennél még érdekesebb történés is a nap folyamán.

Bár a labdarúgó EB már lecsengett, azért a foci örök téma, főleg, hogy az aranylábú fiaink, a helvét nationalelf, de még a lengyel és a román nemzeti tizenegy is érdekelt volt. Tibor pont azon kesergett, hogy már úton vagyunk pár napja, de még nem fociztunk egy jót, mint tavaly. Tíz percet sem telt el, mikor egy focipálya mellett haladtunk el, ahol napbarnított galeri rúgta a bőrt. A srácok ahhoz a nációhoz tartoztak, akik nemrég érkeztek Európába, de úgy látszik, hogy a matek és a foci olyan nemzetközi nyelvek, amin megértik egymást az emberek. A súly- és korkülönbség nem nekünk kedvezett, de a srácok rutinja segített döntetlenre menteni a meccset (miközben Balázs azért imádkozott és hányta a kereszteket, hogy nehogy nyerjünk, mert akkor a szír suhancok tuti dzsihádot hirdetnek ellenünk). Reméljük ezzel a kis rögtönzött derbivel is hozzájárulhattunk az integráció sikeréhez.

Aztán amíg a srácok a meccs után valami menekültszállásra mentek, mi szépen elkarikáztunk a hotelünk, ami kicsit kopottas volt ugyan, én kis összecsukható gyerekágyon hajthattam álomra a fejem, de kaptunk reggelit és az alagsori medencében is bohóckodtunk egy jót. Lefekvés előtt elmentünk egy olasz étteremben sörözni/grappázni. Alacsony költségvetésű túrát terveztünk, de öregek és puhák vagyunk, így tekerés helyett vonatoztunk, kemping helyett szállodában aludtunk, konzerv helyett kézműves pizzát zabáltunk, úgyhogy a low budget túrát a harmadik napon kezdtem elengedni.